Meglehetősen torz képünk lenne a centenáriumi év Romániájáról, ha a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház előcsarnokában Székely Csaba Nem kimondottan 1918 (Nu chiar 1918) című, centenáriumi témájú vígjátéka ősbemutatója előtt, december 1-jén este nem rögtönzött volna amolyan népnemzeti flashmobot egy román népviseletbe öltözött szélsőséges, dühös csoport. Városon kívülről kellett jönniük „megvédeni” a magyar drámaírótól a román történelmet. És ezt holt komolyan gondolták. Amit előadtak, nem az előadás része volt, bár némiképp összeforrt vele.

De hát ugye egészen pontosan és hitelesen így állunk 2018-ban ezzel a „nem kimondottan 1918-cal”, vagyis a Nagy Egyesüléssel. A színház előterében a nemzeti szentségeket csupán szentségként (értsd: felvonulós, ünneplős, dicshimnuszos változatban) elfogadni képes csoportosulás tiltakozik, miközben a színpadon és nézőtéren találkozik egy, az előbb említettől merőben eltérő világszemléletű másik embertömeg, amely szerint a nemzeti szentségek attól még érintetlenek maradnak, hogy ezeket egy kritikusabb, a komikum szűrőjén átpergetett változatban kapja meg. S bár kicsit elitista a kínálkozó következtetés, attól még igaz: Sepsiszentgyörgyön Székely Csaba drámájának román előadása nem a magyarok és románok centenáriumi pengeváltására szolgált ürügyként, hanem egész egyszerűen a tudás/kételkedés és a tudatlanság/bizonyosság párviadalára.

Ennek megállapítására elég volt végignéznünk a két embercsoport arcán: a tiltakozók ábrázata kíváncsiság hiányáról és a kételyek nélküli eltökéltségről árulkodott, miközben az ősbemutató az előbbiek helyett is pironkodó, szégyenkező közönségének orcáján általános volt a megütközés, az összezavarodottság és egyfajta félelem kifejezése. Ennyire pontos, vegytiszta formában és ennyire szorosan egymás mellett még soha nem vehettem szemügyre e két jelenséget. Úgyhogy névtelenül is köszönöm a flashmob résztvevőinek és Székely Csabának/a színészeknek, hogy ennek a rögtönzött társadalmi röntgenképnek részese lehettem. Maradandó élmény, azt elmondhatom. És igen: félelmetes a társítás.

E kissé hosszas, de szükséges felvezető után azonban nézzünk bele az előadásba is, magyarán: abba a kulturális termékbe, amely a tiltakozók számára amolyan alapszintű misztikus borzongáson túl nem képezte kíváncsiság tárgyát. Csupán annyit sejtettek, hogy általa valami titokzatosan fontos történik majd a színházterem sötétjében. És igazuk is lett…

Cristian Ban rendező elképzelésében az, hogy az 1918-as események ünnepélyes „színrevitelére” Székely Csaba drámájában egy falusi közösség vállalkozik a maga szerény kultúrotthoni körülményei között, eleve eldönti a színpadi játék milyenségét és meghatározza a felhasználható színészi eszköztárat.

De láthatóan, kitapinthatóan sem a sepsiszentgyörgyi román társulat, sem a rendező nem fél attól az egyszerűségtől és lecsupaszítottságtól, amelyet ez a pörgős, komikus játék feltételez. Ez egyértelműen az előadás egyik legnagyobb erénye is.

Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert Székely Csaba vérbő komikus szövege egy elnagyoltabb és eltúlzottabb olvasatban hihetetlen banánhéj lehet rendezőnek, színészeknek egyaránt: a román és magyar viszonylatban különböző okokból ugyan, de még mindig egyformán kényes történelmi téma vidéki közegben való bemutatásakor nagyon tudni kell meghúzni a színpadi megjelenítés érzékeny határait, amelyeket túllépve már öncélú történelmi bohózattá, de akár bohóckodássá is válhatna az előadás. A sepsiszentgyörgyi alkotócsapat kifinomult érzékkel áll ellen a túlzás kísértésének és a szöveg jelképezte aknamezőnek. A tartalmi mondandó emiatt könnyen fogyaszthatóvá válik – feltételezésem szerint – még a kissé konzervatívabb ízlésű, szemléletű román nézők számára is.

Mert – konzervativizmus ide vagy tova – ugyan ki tudná nyugodt lelkiismerettel letagadni azt, hogy ma is létezik Romániában olyan falu, amelyben a gumicsizmás, zakós, gyapjúsapkás, dolgos és darabos gazdaemberként megválasztott polgármester azt gondolja, hogy neki mindenhez (is) kell értenie, mert ez a választói elvárás, ezért belevág egy magasztos ünnepély megrendezésébe a szent és Nagy Egyesülés évfordulója alkalmából (és nyilván, a hatalom megtartásának nem éppen titkolt szándékával)?

Márpedig Székely Csaba drámája ebből az alaphelyzetből indít és kanyarog végig a kiszemelt történelmi esemény históriabeli valóságától az emberi-patetikus olvasatán át egészen a jelenkori jelentőségéig (sokrétűségig vagy éppen kiüresedéséig?!).

De nem csak a drámai alaphelyzet jelenkori érvényességét nem lehetne itt megvétózni. Például azt sem, hogy az említett kisszerűen nagyszerű falusi népünnepély sikere igazából azon múlik, hogy a „színészkedés” értelemszerűen eléggé szerény eszköztárával rendelkező falusiak – az előadásbeli produkció fellépői – hogyan adagolják a túlpörgetett modorosságot meg az óvódás szemérmességet.

Így vonul fel előttünk allegorikusan – akár egy rögtönzött vidéki szépségverseny kifutóján – Erdély, Moldva és Havasalföld, az ezeket megjelenítő női szereplők pedig szemérmetlenül magukon viselik azokat a sztereotípiákat, amelyek e három régióról különbségtételként (még száz év után is ugyanúgy) léteznek a többségi köztudatban. De mindennek a színpadi megjelenítésén túl a poénokban is jelen vannak a régiók közötti versengés finomhangolásai, amelyek Székely Csaba elmélyült előtanulmányairól árulkodnak.

Nem szeretném a színpadi történetről lerántani a titokzatosság leplét (mert a produkciót látni kell, nem a pedig az élvezhetetlenségig boncolgatni), de három részletet azonban még hadd árujak el.

Az egyik az, hogy komikum fő forrása itt csupán részben a magasztos ünnepély kisszerűsége, hiszen e mögött egy egész szappanoperára való szerelmi négyszög thrillerszerű története is zajlik – csöppnyi kis korrupcióval fűszerezve – a polgármester és a polgármester szeretője, a polgármesterné és a magyar karbantartó között, ami teljesen más dimenziót ad a játéknak…

Másfelől, a színpadi történet románul rosszul beszélő magyar (székely?) szereplője, Feri egyben a magyar történeti nézőpont megjelenítője is, illetve annak, ahogy a többségi nemzet szemléli a magyar viszonyulást a Nagy Egyesüléshez (nem hízelgően, de realistán, tegyük hozzá.)

Harmadrészt pedig – és ezzel a hőzöngő román nacionalisták száját is nagyon szépen be lehet tömni – az előadás komikumot ellenpontozó jelenetében a Nagy Egyesülés egyik szereplője, Iuliu Maniu beszédének legszebb részletei szolgáltatják annak a felemelő pillanatnak a megfejtését, hogy mit is jelenthetett érzelmileg ez az egyesülés a román közösségnek…

Nagyon érdekesnek találtam azt, hogy a Nem kimondottan 1918 sepsiszentgyörgyi előadásán mindenki más-más poénokon nevet, maga a produkció ilyen tekintetben egy röpke szociológiai felmérésre is alkalmas arról, hogy hány magyar és hány különböző régió román nézője ül a közönség soraiban.

És amit még észrevételeztem: azon a jeleneten, amikor Feri, az agyafúrt magyar szereplő lelép az ünnepi produkcióban Erdélyt alakító polgármesternével, csupán a magyar nézők nevettek felszabadultan.

Nos, körülbelül itt tartunk száz évvel a Nagy Egyesülés/Trianon után. És az nem kevés, hogy mindezen (az előadást megelőző flashmob ellenére is) felhőtlenül derülni tudtunk, románok és magyarok: együtt.